BEMUTATKOZÁS

Barna Sándor, a nógrádi születésű vállalkozó először 1999-ben elkészült családi háza falaira, majd egy gyűjtemény szándékával kezdett el huszadik századi alkotásokat vásárolni. Tanácsadója Don Péter volt, aki részben árverésekről szemelt ki műveket, részben a több évtizedes művészetmenedzseri tevékenysége révén hozzá kötődő alkotókat mutatott be a családnak.

Az aukciós vételek közül a központi figura Rudnay Gyula volt, aki egyfajta modern magyar mítosz festőjeként került a kollekció klasszikus részébe. Tanítványa, Schéner Mihály folytatta ezt az irányt, figuratív és absztraháló ábrázolás középútját kereste, motívumaiban és anyaghasználatában. Az idős mesterrel szoros lett a család kapcsolata, az évek során mintegy száz alkotása került a gyűjteménybe.

Szintén nagyszámú mű található a kollekcióban egy egészen más karakterű, építészből képzőművésszé vált alkotótól, Matzon Ákostól, akit Schénerhez és néhány más művészhez hasonlóan, éveken át havi fix összeggel támogatott Barna Sándor, és aki egy további irányt, a konstruktív gondolkodást szemlélteti az anyagban.

A gyűjtemény első kiállítása a siófoki Kálmán Imre Múzeumban került megrendezésre. A másik tanácsadó, Pogány Gábor egy vékony, de kétnyelvű katalógusban mutatta a Fehér Lászlótól Konok Tamásig válogatott kiállítást.

Mivel a gyűjtőt vállalkozásainak egy része a Balaton déli partjához közötte, itt, a somogyi dombságban, Törekiben vett meg időközben egy kis birtokot, amelyet Kövessy Szabolcs építész és Somlai Tibor belsőépítész művészteleppé alakított át. Egyszerre négy művészcsaládnak helyet biztosító három apartman és a kísérőépületek kerültek kialakításea.

A művésztelep 2003-tól egy évtizeden át működött. A teljes ellátással alátámasztott meghívásért az alkotók egy-két művet adtak át a gyűjteménybe; a kezdeti aukciós vételek és a néhány alkotóra kiterjedő havi mecenatúra mellett ez lett a gyűjtés harmadik csatornája.

Mata Attilától Kalmár Jánoson át Haász Istvánig nyaranta tíz-húsz művész dolgozott és pihent egy-két hétig itt, de volt olyan év is (2010), amikor csak egy vendég volt, Váli Dezső, egy teljes idényen át, és ő szokásához híven a vasárnap kivételével minden nap el is kezdett egy új festményt, amelyeket utóbb, az év során budapesti műtermében fejezett be. A meghívások mellett pályázni is lehetett, például 2012-ben a tihanyi Artplacc-cal közös volt a kiírás, hogy a Törekiben születő művek bemutatkoznak a fesztiválon. Néha művésztársaságok is jöttek: szimpóziumot tartott itt a Nemzetközi Kepes Társaság – és így néhány külföldi mű is került a kollekcióba –, míg Károlyi Zsigmond a Képzőművészeti Egyetemen tanított osztályával együtt jött.

Bár az itt alkotók között festők voltak a többségben (Filp Csaba, Sütő Róbert), szobrászok is találtak maguknak munkafeltételeket (Zsemlye Ildikó, Nagy Gábor Mihály, alias Nagámi), sőt fotósok és grafikusok is jártak itt (Haris László, Orosz István). A szervezésileg Orbán Attila képzőművész által menedzselt művésztelepen a stiláris spektrum is széles volt. A figuratív festés hagyományait megújítani kívánó Sensaria csoport művészeinek jelenléte (Kovács Lehel, László Dániel) a gyűjtemény már vázolt irányainak fényében logikus volt, míg Kontra Ágnes vagy Kucsora Márta a romantika korából táplálkozó új-panteista festészetet hoztak a telepre és így a kollekcióba is. A generációs ív is fiataloktól (Bács Emese, Hatházi László) a „nagy öregekig” terjedt (Gellér B. István, Haraszty István).

A művésztelepen készült munkák többször bemutatkoztak a fővárosban is, ugyanis az óbudai Újlak negyed egy patinás, kétszáz éves házát 2007-ben többfunkciós vendéglátó-ipari központtá alakíttatta át Barna Sándor, ahol a barokk fedőszékes tetőtéri galériában kiállításokat rendeztek. A töreki és más csoportos tárlatok mellett egyéni kiállítással szerepelt itt például Halász András, Ötvös Zoltán, Könyv Kata, sőt egy-egy kifejezetten fiatal tehetség (Őry Annamária, Szabó Franciska) is.

A gyűjtemény ezen az úton is bővült, amint az néha nyilvánosságra is került: Pálfi Balázs 2015. évi kiállítása a kollekcióban lévő igen nagyszámú művéből merített. Alkalmanként külföldi művészek is szerepeltek a programban. 2009-ben a Vajdaságból áttelepült képzőművész, Sinkovics Ede kezdeményezésére nemzetközi szimpózium zajlott Törekiben számos délkelet-európai művész mellett csupán egy-egy magyar résztvevővel (Ferenczy Zsolt), s ebből válogatás volt látható Óbudán.

A Symbol elnevezésű hely kiállítótere plasztikus művek bemutatására is kínálta magát, így például Gaál Tamásnak az organikus és konstruktív elemeket ötvöző munkái többször is szerepeltek. A kiállításokhoz néha társművészeti esemény is kapcsolódott: Wahorn András, Kopasz Tamás, Szurcsik József és művészbarátaik koncerttel is felléptek, míg a 2013. évi Jól festenek program keretében Verebics Ági, Naomi Devil (Ördögh Noémi), Podmaniczky Ágnes és más női festők nemcsak képeikkel szerepeltek, hanem Fufavi Lilla divattervező ruháit is viselték egy divatbemutatón.

Ezzel az oldott, jó értelemben népszerű világgal szemben, megrázó különlegességnek számított a kerámiával dolgozó képzőművész, Thury Levente gólemeit bemutató emlékkiállítás 2014-ben. Még markánsabban felvállalta a traumatikus múltat ugyanabban az évben a család által a Vészkorszak hetvenedik évfordulójára kiírt, Gondold.át elnevezésű pályázat. Faludy Judit és Fitz Péter kurátorok a beérkezett művekből kiállítási anyagot állítottak össze – többek között Fuchs Tamás, Gábor Áron és G. Heller Zsuzsa munkáival – amely több kis kiállításon is látható volt, például Barna Sándor szülővárosában, Szécsényben, a Kubinyi Ferenc Múzeumban is. A családból kevesen élték túl a Holokausztot, és nekik is állít emléket az, hogy a kollekció az eredeti családnevet viseli ma: Braun Gyűjtemény.

Részben a gazdasági válság, részben az ilyen sokszereplős művészeti program során óhatatlanul is felmerülő konfliktusok következtében ma a töreki birtokot a család használja, míg az óbudai Symbol is másként üzemel. Az összességében négy forrásból (vételek, apanázs, művésztelep, kiállítóhely) táplálkozó gyűjtemény növekedése 2015-ben lezárult, majd az elmúlt néhány évben Csipkerózsika-álmát aludta. A mintegy hatszáz alkotás feldolgozásra került, és a covid előtt néhány kiállítás nyomán igazi életetet kezdett.

Egy ilyen sokrétű művészettámogatási programban elkerülhetetlen, hogy bizonyos választások nem állják ki az idő próbáját. A most zajló minőségi revízió teszi hitelessé a kollekció valódi erősségeit is. Eddig nem említett nevek közül ilyen például Csorba-Simon László. Az autodidakta művésztől, spirituális utakat kereső modern sámántól húsz, részben nagyméretű (kétméteres) munka található az anyagban, és az ő különutassága szervesen kapcsolható a család szándékához, hogy a személyes ízlésükhöz kötődő, egyúttal nem feltétlenül kanonizált művészektől egy sajátos identitású kollekciót rakjanak össze.

A család egy Petőfi-idézettel fejezi ki, miért tart távolságot a kortárs művészet jó néhány más tendenciájától: „Tán csodállak, ámde nem szeretlek.” Minden gyűjtőnek érdemes így tisztáznia hozzáállását a mai művészet nagyon sokféle irányzatához, és szíve joga azt felkarolni ebből, amivel szívesen él együtt, amit támogatásra méltónak tart. A gyűjtői szabadság másik oldala a minőségi mérce: a gyűjtés tanulási folyamat, amely a kortárs művészet értését is igényli, csupán a tetszés alapján nehéz a tartós értékeket kiválasztani. 

A gyűjteményben több művészetfelfogást is kvalitásos munkák képviselnek; izgalmas kihívás ezeket most olyan koherens egységbe fogni, hogy a kollekció más gyűjteményekhez képest egyúttal önálló profilt is nyújtson. Az eddig említett neveken túl a már nem élő művészek közül jó történeti hátteret biztosíthatnak Bartha László, Frey Krisztián és mások munkái. A mai középgenerációból Kondor Attila, Korodi János vagy Horváth Roland festményei úgy természetelvűek, és kapcsolódnak ezzel az eddigi programból az ábrázoló művészet támogatásához, hogy közben magas szinten, reflexíven viszonyulnak a festészet mai helyzetéhez is. Bak Imrétől Boros Tamásig húzható egy konstruktív vonulat is a művek között, még ha ezt nem is kell feltétlenül a 2002-es kiállítás „mítosz és geometria” mottójának jegyében, szorosan kötni más, narratív-érzelmi alapú műtárgycsoportokhoz.

Jagicza Patrícia, Korodi Luca és mások révén izgalmas női festők is jelen vannak a gyűjteményben. Bár a táblaképek dominálnak, Kecskeméti Sándortól Drozsnyik Istvánig háromdimenziós munkák is szép számban akadnak. Igazi meglepetés, hogy miközben a kollekció a neoavantgárd, konceptuális művészethez képest más utakat keres, a személyes jó kapcsolat révén utat talált az anyagba a jeles poszt-konceptuális művész, Lakner Antal egy műve is, akinek humoros-kritikus fiktív projektjei kitűnően rímelnek Pauer Gyula pszeudóira.

Ez a sokféleség a gyűjtemény első húsz, extenzív növekedési évének mérlege. A mostani kiállítások – amelyekben a gyűjtemény mindig más alkotásai szerepelnek – a következő szakasz, az intenzív feldolgozás, rendszerezés, értelmezés első lépései. A kiállításoknál átfogóbb kiadvány a gyűjtemény számos szeletéből merít: dokumentálja az eddigi húsz év kulturális vállalkozói, mecénási történetét, és áttekintést kínál a kollekció műveiből.

Írta: Ébli Gábor